Évekkel ezelőtt egy esős délután léptem be egy kisváros helytörténeti kiállítására, és fogalmam sem volt, hogy az a két óra megváltoztatja a hétvégéimet. A tárlat a régi háztartások mindennapjait mutatta be, és volt egy egész sarok, amit a mosásnak és a tisztálkodásnak szenteltek. Ott álltam egy üvegvitrin előtt, mögötte egy darab házilag főzött szappan, mellette egy fakanál és egy kormos üst rajza.
Azóta sokszor visszagondoltam arra a délutánra. Most, hogy évek teltek el, és magam is rendszeresen készítek szappant otthon, tisztán látom, hogy az az egyetlen tárló indított el mindent.
A tárlat nem nagy szavakkal dolgozott. Egyszerű tárgyakat tett egymás mellé: egy nehéz vasüstöt, néhány megsárgult receptes lapot, egy fadobozt, amiben valaha hamuzsírt tartottak. A kísérőszöveg arról mesélt, hogy a falusi háztartásokban a szappanfőzés komoly tudomány volt, amit anyáról lányra adtak tovább. Megtanultam ott állva, hogy a szappan nem mindig a boltból jött, hanem sokáig minden család maga állította elő, abból, amije volt.
Engem leginkább az fogott meg, mennyi figyelem és türelem kellett hozzá. A főzés órákig tartott, az arányokat fejből tudták, és ha valaki elrontotta, kezdhette elölről. A kísérőtábla szerint a hamuzsírt fából égették, vízzel kioldották, és ez adta a lúgot, ami nélkül nincs szappan. Ott, a vitrin előtt fogalmazódott meg bennem először a gondolat, hogy ezt egyszer ki kellene próbálnom. Nem azért, hogy spóroljak, hanem mert vonzott a kézzelfogható, lassú munka, amiben az ember a végén megfoghatja, amit csinált.
Sokáig néztem azt a megsárgult receptes lapot. Olvashatatlan volt a tinta, de a számok mellett ki tudtam venni az olaj és a lúg szavakat. Akkor még nem tudtam, hogy pont ez a két dolog lesz az, amivel évekkel később a konyhámban bíbelődöm.
Hazafelé a buszon végig azon járt az eszem, hogyan lehetne ma, egy panellakásban újrateremteni azt, amit a vitrinben láttam. Nyilván nem akartam kormos üstöt cipelni a konyhámba. De a lényeg, az emberi része, a saját kezűleg készített tiszta szappan, az engem is vonzott.
Eltartott egy darabig, mire a gondolatból tett lett. Először csak olvasgattam, videókat néztem, megpróbáltam megérteni, mi történik kémiailag, amikor olajból és lúgból szappan lesz. Megnyugtató volt rájönni, hogy a régi tudás ma is működik, csak biztonságosabb, kiszámíthatóbb formában.
Amikor eljutottam odáig, hogy tényleg belevágok, egyetlen kérdésnél elakadtam. Honnan veszem hozzá a hozzávalókat? A boltban olajat és lúgkövet ugyan találtam, de sehol nem volt egyértelmű, melyik alkalmas valójában szappankészítésre. Hetekig keresgéltem, és egyre frusztráltabb lettem, mert a vitrin előtt érzett lelkesedés lassan elkezdett kihűlni.
A fordulat egy ismerősöm révén jött, aki évek óta készít otthon kézműves kozmetikumot. Amikor meséltem neki a kiállításról és a tervemről, csak mosolygott, és azt mondta, ő pontosan tudja, hol találok mindent egy helyen. Megmutatta a szappan alapanyag kínálatát egy webáruházban, és onnantól minden összeállt.
Az oldalon kategóriákba volt rendezve minden, amire egy kezdőnek szüksége lehet. Az olajok kaptak egy külön csoportot, a vajak egy másikat, a lúgok megint külön sorban szerepeltek, és ott voltak a színezők is. Először meg is lepődtem, mennyiféle olaj létezik. Eszembe jutott, hogy a vitrinben csak egy üst állt, itt meg több tucat zsiradék közül lehetett válogatni. Számomra ez volt a megnyugtató pillanat: nem nekem kellett összevadásznom három boltból a hozzávalókat, hanem egy helyen, érthető rendszerben sorakozott minden.
Sokáig olvasgattam, melyik olaj mit ad a kész szappannak. Az egyik keményebbé teszi, a másik kíméletesebb a bőrhöz, a vajak meg krémessé varázsolják. Lassan megértettem, hogy a régi asszonyok azért tudták fejből az arányokat, mert minden összetevőnek megvolt a maga szerepe.
Először szándékosan keveset rendeltem. Egy alap olajat, egy vajat és a hozzá való lúgot vettem, mert nem akartam nagy mennyiséget felhalmozni egy olyasmiből, amibe még csak most kezdtem bele. Megnyugtató volt, hogy az oldalon ott voltak az oktatóvideók is, így a rendelés mellé kaptam egy kis útmutatást ahhoz, hogyan kezdjek hozzá. A csomag néhány munkanap alatt megérkezett, és emlékszem, milyen izgatottan bontottam ki, mint annak idején a kiállításon a tárlót néztem, csak most végre a saját kezemben volt minden. Sorra kiraktam az asztalra az üvegeket, és olyan érzésem volt, mintha egy kis műhelyt rendeznék be a konyhámban.
A legelső adagot egy szombat délelőtt készítettem el. Kiterítettem mindent a konyhaasztalra, felvettem a védőkesztyűt és a szemüveget, és lassan, óvatosan dolgoztam, ahogy a videókban láttam. A lúgot mértem ki először, mert tudtam, hogy ez a kényes lépés. Vízbe szórtam a pikkelyeket, és figyeltem, ahogy az oldat felmelegszik magától. Közben az olajokat is előkészítettem, langyosra hagytam, ahogy a hideg eljárásnál kell. Amikor a két folyadékot összeöntöttem, és botmixerrel keverni kezdtem, a massza elkezdett sűrűsödni, mint a felvert puding. Éreztem, hogy valami történik a keverőtál alján, és hirtelen eszembe jutott a régi recepteslap a vitrinből. Átéreztem, mit jelenthetett az a tudás azoknak az asszonyoknak, akik mindezt botmixer és hőmérő nélkül, csak a kezükre hagyatkozva csinálták.
A szappan négy hét érlelés után lett kész. Amikor felvágtam, és először használtam a zuhany alatt, megállt bennem a levegő. Nem volt tökéletes, kicsit egyenetlen lett a felülete, de az enyém volt, az elejétől a végéig. Az a darab szappan többet jelentett, mint bármi, amit valaha boltban vettem.
Az igazi felismerés akkor jött, amikor a barátnőm meglátta a polcomon a kis szappanjaimat, és kért belőle. Becsomagoltam neki kettőt egy szalaggal, és úgy adtam át, mint egy apró ajándékot. Az arcáról láttam, hogy nem a tárgy értéke számít neki, hanem hogy én csináltam. Onnantól rendszeresen készítek, és a megfelelő szappan alapanyag azóta is ugyanonnan érkezik a konyhámba.
Időközben belejöttem annyira, hogy színezni és illatosítani is merem a darabjaimat. Minden adag kicsit más lesz, és ez az, ami nem hagy unatkozni. Ami a vitrin előtt csak halvány vágy volt, mostanra a hétvégéim természetes része.
Ha visszagondolok arra az esős délutánra, már tudom, hogy a kiállítás nem csak a múltról szólt nekem. Megmutatott egy elveszett, lassú, emberi tevékenységet, amit ma is vissza lehet hozni a saját otthonomba. A régi asszonyok kényszerből főzték a szappant, én örömből készítem, de a lényeg ugyanaz: a kezünkkel hozunk létre valami hasznosat.
A pipereporta.hu adta hozzá a gyakorlati hátteret, hogy a vágyból valóság legyen, mert ott végre egy helyen megtaláltam mindent, amit a kísérletezéshez kerestem. Azóta a múzeumlátogatásaimat is másképp élem meg. Ott találom magam a régi tárgyak előtt, és próbálom elképzelni, hogyan használták őket, milyen mozdulatokkal, mennyi türelemmel.
Ha téged is megfog egy ilyen tárló, és valaha eszedbe jut, milyen lehetett régen szappant főzni, bátorítlak, hogy ne hagyd kihűlni az érzést. Nem kell kormos üst és nem kell régi recept hozzá. Elég egy kis kíváncsiság, egy szabad szombat délelőtt, és pár jól megválasztott hozzávaló. Nekem egy múzeumi délután adta vissza azt az örömöt, amiről nem is tudtam, hogy hiányzik, és a pipereporta.hu segített, hogy ez ne maradjon csak egy szép emlék a vitrin mögött.