Minden tárlatvezetést ugyanazzal a tárggyal kezdek: egy kopott, fekete bőrtokban lévő mérőszalaggal, amit a hetvenes években az egyik helyi építőmester özvegye hozott be nekünk. Nincs rajta semmi különös, nem is szép. Amikor viszont elmondom, hogy ezzel a szalaggal mérték ki annak a három utcának a telkeit, ahol a látogatók fele lakik, egyszerre elhallgat a csoport.
Egy kis gyűjtemény ereje soha nem abban van, hogy mennyi tárgya van. Abban van, hogy a látogató megtalálja benne a nagyapját. Nálunk minden vitrinhez tartozik egy név, egy cím, néha egy fénykép a hátoldalán ceruzás felirattal. Az ilyen munka lassú: egy doboz hagyaték feldolgozása hetekbe telik, mire a leltári szám mellé odakerül, kitől, mikor és miért került hozzánk. Tavaly télen egy padlásról behozott bőrönd hat hétig állt az asztalon, mert két fénykép hátulján ugyanaz a név szerepelt, csak más kézírással. A végén egy nyolcvanhét éves néni oldotta meg a rejtélyt egy telefonhívással, és azóta az ő hangfelvétele is a gyűjtemény része.
Az épület, amiben mindezt őrizzük, maga is a gyűjtemény része. A századfordulón épült, vastag falakkal, magas ablakokkal, és nyáron kellemesen hűvös marad odabent. Ez a hűvös azonban egyre inkább nyirkos lett. Az utcafronti falon foltokban lehullott a vakolat, a párkány alatt megjelentek a szürke csíkok, és a bejárat fölött a régi felirat betűi kezdtek elmosódni.
A gyűjteményt tíz éve viszem, és ez idő alatt a látogatók száma megháromszorozódott, főleg az iskolai csoportok miatt. Éppen ezért fájt annyira, hogy a gyerekek az utcáról egy málló falú házat látnak, mielőtt bejönnének a kapun.
Tavaly télen egy iskolás csoport vezetése közben az egyik gyerek megkérdezte, hogy miért nem javítjuk meg a házat, ha egyszer a múzeumban minden régi dolgot rendbe teszünk. Erre nem tudtam mit felelni. Utána két hétig azon gondolkodtam, hogy a tárgyakat gondosan restauráltatjuk, de az épületet, ami mindet megvédi, hagyjuk magára.
A tavaszi közgyűlésen kiderült, hogy a keret megvan a homlokzatra, csak a kivitelezés módját kell kitalálni.
Az első ajánlat, amit kaptunk, olyan magas volt, hogy leültünk újragondolni a dolgot. A helyi kőműves, akit többen ismertek a faluban, vállalta volna a munkát, de állványa nem volt, bérelni pedig hetekre drágának bizonyult egy ilyen hosszú felújításnál. Ekkor vetette fel valaki, hogy vegyünk saját szerkezetet, ami utána megmarad az egyesületnél.
Egy építkezős Facebook-csoportban tettem fel a kérdést, és tizenöt hozzászólás érkezett rá egy este alatt. A többség a Terra Állvány nevét írta, és a terraallvany.hu oldalt, méghozzá indoklással, nem pusztán ajánlgatásból. Ott derült ki számomra, hogy a kőműves állványok kiválasztásánál nem ott kell kezdeni, ahol én kezdtem volna, vagyis az árnál. Három kérdést kellett előbb megválaszolni.
Mennyit kell elbírnia, ha kőműves dolgozik rajta
Én addig azt hittem, hogy egy állvány attól jó, ha magas. A hozzászólók viszont sorra a terhelésről írtak, mert a kőműves nem csak magát viszi fel: vele megy a habarcs, a tégla, a vödör és a szerszám, néha egyszerre több sor anyag is. A TERRA70 homlokzati állvány teherbírása alapból is 3 kN/m2, és rövidebb elemekkel felépítve tovább növelhető. Ez volt az első szám, amit megjegyeztem az egészből.
A gyűjteményben egyébként ugyanez a szemlélet dolgozik bennünk. Egy vitrin polcát sem terheljük meg jobban, mint amennyit elbír, mert ha egyszer megroggyan, az nem egy polc törik el, hanem egy pótolhatatlan tárgy. A raktárban is állandó vita tárgya, hogy melyik állványra mi kerülhet: a nehéz kerámia mindig alulra, a papíranyag középre, a könnyű textil felülre. Egy múzeumi ember agya így működik, tehát a terhelés szó nekem nem volt idegen, csak eddig nem gondoltam át, hogy a ház körül is ugyanez a törvény.
A régi falaknál ráadásul még a szokásosnál is óvatosabbnak kell lenni. A vakolatverés alatt kiderülhet, hogy az épület máshol is dolgozik, és akkor menet közben nő meg az anyagigény. Aki egyszer belefutott ilyenbe, az nem sajnálja azt a fél napot, amit a tervezésre szán, mert a rögtönzés az építkezésen ugyanolyan drága, mint egy elsietett restaurálás.
Mekkora épülethez mekkora szerkezet kell
A második kérdés a méret volt, és itt jött a meglepetés. Azt gondoltam, hogy létezik egy szabványos csomag, amit mindenki megvesz, aztán boldogul vele. A valóságban nem csak az állványzat hosszát és magasságát lehet a ház méreteihez igazítani, hanem a teherbírását is a munka jellegéhez.
A gyűjtemény épülete szabálytalan: az utcafronton egyszintes, hátul viszont a lejtő miatt másfél szint magas a fal, és van egy kiugró rész, ami fölött a régi cégér tartókonzolja is megmaradt. Ilyenkor egy dobozos csomag vagy túl sok, vagy kevés. A Terra Állvány oldalán van egy külön útmutató arról, hogy milyen méretű házhoz mekkora állványt ajánlanak, és emellett kérhető díjmentesen személyre szabott kiosztás is. Megírtam nekik a méreteket, és nem telt bele egy nap, mire visszajött a javaslat.
Bevallom, ezt a részt vártam a legjobban, mert az egyesületi munkában ritkán kapunk kész választ bármire. Nálunk minden kérdést végig kell rágni három ülésen, és a végén rendszerint az dönt, aki utoljára szólal fel. Itt viszont egy szakma húsz éve alatt összegyűlt tapasztalat dolgozott helyettünk, és ez látszott azon, ahogy a kiosztás megérkezett: nem a legnagyobb csomagot ajánlották, hanem azt, ami a mi falainkra kellett.
Ekkor esett le, hogy a kőműves állványok kérdése valójában nem beszerzési, hanem tervezési feladat. A ház méretei adottak, a munka jellege adott, és ebből a kettőből jön ki, mennyi elemre van szükség. Amíg az ember ezt nem látja át, addig katalógusokat nézeget, és minden ajánlatot ugyanolyan ködösnek érez.
Tényleg mindent egyszerre kell megvenni
A harmadik kérdés az volt, amitől az egyesület pénztárosa a legjobban tartott. Egy kis szervezetnél a nagy egyösszegű beruházás mindig kockázat, mert ha félúton kiderül, hogy valami hiányzik, akkor megáll a munka. Kiderült, hogy a rendszer folyamatosan bővíthető, tehát nem kell felesleges elemeket venni előre, és később darabonként is lehet pótolni, amire szükség van.
Ez a szempont a kőműves állványok között sokkal fontosabb volt nekünk, mint bármelyik kedvezmény. Azt is jó volt hallani, hogy az egészet szerszámok nélkül fel lehet építeni, mert nálunk nem profi brigád dolgozott, hanem a kőműves mellett két önkéntes, akik hétvégenként értek rá.
A készlet kérdésében is szerencsénk volt. Nagy raktárkészletet tartanak, így a megrendelést gyakorlatilag azonnal el lehetett hozni, nem kellett heteket várni egyetlen hiányzó elemre. Aki dolgozott már úgy, hogy egy apróság miatt áll az egész munka, az tudja, mennyit ér ez. Nekünk különösen sokat számított, mert a két önkéntesünk szabadságát hetekkel előre be kellett osztani, és egy csúszás az egész nyarat felborította volna.
Azt is megtudtam közben, hogy ha valakinek nincs se ideje, se embere a felépítéshez, akkor arra is van megoldás: felár ellenében a náluk vásárolt állványt a saját csapatuk állítja fel. Mi végül nem éltünk ezzel, mert a kőműves és a két önkéntes egy szombat alatt összerakta a szerkezetet, de jó volt tudni, hogy a lehetőség ott van. Az egyesületben addig senki nem gondolt arra, hogy ez egyáltalán kérhető.
A homlokzat júniusra készült el. A megnyitóra, amit egy régi fényképkiállítással kötöttünk össze, kétszer annyian jöttek el, mint tavaly, és többen mondták, hogy messziről észrevették a friss falat. Az állvány most a szertárban áll szétszedve, és a tervek szerint jövőre a harangláb környékét hozzuk rendbe vele.
Az a kopott mérőszalag azóta is az első tárgy a vezetéseken. Csak most már hozzáteszem, hogy a ház, amiben áll, egy nyáron át be volt állványozva, és hogy az egészet a helyi emberek rakták össze. A Terra Állvány kínálatát pedig azóta továbbadtam két környékbeli egyesületnek is, akik hasonló öreg épületekkel bajlódnak.