Ötödikben vitték először múzeumba a lányom osztályát úgy, hogy előtte nem kaptak feladatlapot. Csak annyit mondtak nekik, hogy nézzenek körül, és este mesélje el mindenki otthon, mi tetszett a legjobban.
Fél hatkor jött haza, és negyven percig beszélt egy japán tusrajzról. Arról, hogy milyen kevés vonalból van, és hogy a papír üresen hagyott része is ugyanolyan fontos, mint a festék. Ezt állítólag a tárlatvezető mondta, de a lányom úgy adta elő, mintha ő találta volna ki.
Én addig azt hittem, hogy a múzeum neki kötelező program. Nálunk vasárnaponként inkább kirándulni szoktunk, a tárlók előtt pedig mindig én álltam meg hosszabban, ő meg türelmetlenkedett. Aznap este viszont ő kérdezte, mikor megyünk vissza.
A hétvégén vissza is mentünk, és ezúttal ő vezetett engem. Megmutatta, hol vannak a lakkozott dobozok, melyik terem az, ahová a fény nem jut be, és hol lehet leülni. Két órát töltöttünk ott, ami tőle rekord.
Két hét múlva viszont kiderült, hogy a lelkesedésének volt egy szépséghibája.
A tárlat feliratai mellett ott voltak az angol szövegek is, és amikor rákérdeztem, kiderült, hogy azokból egy szót sem értett.
Ekkor kezdtem el utánanézni, mit lehet kezdeni azzal, ha valaki tényleg a nulláról indul. A lányom addig évi harminc óra iskolai angolt kapott, jegye négyes volt, megszólalni viszont nem tudott. Öt szempontot írtam fel magamnak, mielőtt bárkit felhívtam volna:
– kell-e otthon készülnie, mert a délutánjai amúgy is tele vannak;
– hozzá igazodik-e a tempó, vagy neki kell a csoporthoz;
– kapunk-e valamit a kezünkbe arról, hogy hol tart;
– mikor lehet járni, ha a hét közepe nálunk edzéssel megy el;
– meddig tart az egész, és kiderül-e ez már az elején.
Az első három telefonom nyelviskolákhoz ment. Mindháromnál ugyanaz volt a menet: van egy szeptemberi kezdés, van egy heti kétszer másfél óra, és van egy csoport, ahová besorolják. A második kérdésemre egyik helyen sem tudtak mást mondani, mint hogy majd meglátjuk, hogyan halad a csoport.
A negyedik telefon után jutottam el a Hollywood Nyelvstúdióhoz, ahová a sógornőm járatta korábban a fiát. Ő figyelmeztetett, hogy ne egy klasszikus kezdő angol nyelvtanfolyam logikájában gondolkodjak, mert náluk nem évfolyamokra osztott csoportok vannak.
Náluk mindenki a maga szintjéről indul, a maga tempójában, magántanári csapattal. Ez a nulláról kezdőnek pont annyira működik, mint annak, aki már tanult valamit. A tananyagot úgy építették fel, hogy ne magolni kelljen, hanem megérteni, hogyan gondolkodnak angolul, mert szerintük onnantól sokkal tartósabban rögzül a tudás.
A listám harmadik pontjára is megkaptam a választ. Minden program modul végén belső vizsga van, és arról angol-magyar nyelvű oklevelet állítanak ki. A lányomnak ez lett a legnagyobb motiváció, pedig én azt hittem, hogy majd a filmek.
Egy dolgot még hozzátettek, amire nem számítottam. Náluk nem feltétel a nyelvérzék, mert a tananyagot úgy építették fel, hogy anélkül is el lehessen jutni a célig. Ezt azért jegyeztem meg, mert a lányom addigra már kétszer mondta ki otthon, hogy „nekem ez nem megy”, és ezt a mondatot nem tőlem hallotta.
A kezdő angol nyelvtanfolyam helyett tehát egy rá szabott programot kapott. Előtte volt egy bemutató alkalom, ahol nemcsak beszélgettünk, hanem a lányom tanult is másfél órát, és a végén onnan indultak, ahol a tudása még biztos volt.
Az időpontokkal is megoldódott a gond, mert nyitvatartási időn belül akkor megyünk, amikor jó nekünk, bejelentkezés nélkül. Nálunk ez a kedd és a csütörtök délelőttöt jelenti szünetben, tanítási időszakban pedig a szombatot.
Az első hónapban semmi látványos nem történt. A második végén viszont a vacsoránál elkezdett angolul számolni, csak úgy, hangosan, mintha próbálgatná, meddig jut el.
Márciusban visszamentünk arra a kiállításra, ahol a tusrajzot látta. A magyar feliratot elolvasta, aztán megállt az angol mellett, és az elejét hangosan felmondta. A közepén elakadt, nekem meg össze kellett szednem magam, mert egy múzeumi teremben nem illik pityeregni. A Hollywood Nyelvstúdióban azóta a következő modult is lezárta, és a felirat második felén már nem akadt el.